Neuroterápia és biofeedback...a modern agykontroll Békéscsabán.

Blue Orange Black

Bejelentkezés, további info:
(+36)(30) 60-58-58-9

A figyelemhiány okairól.

adhd-bad-boyA tünetcsoport magyarázatára számos elképzelés kering, melyekben sok igazság lapulhat. A baj akkor kezdődik, ha valaki csak a saját igazságát tekinti kizárólagosnak, és hiedelem-rendszerével megerőszakolja a valóságot. Érdemes ezért legalább futó pillantást vetni az eltérő véleményekre.

Sokan tagadják, hogy a figyelemhiány egyáltalán létezik, és egyszerűen az oktatás kudarcát látják a problémás gyermekben.  Természetesen létezik rigid, hajlíthatatlan pedagógus, kinek hiedelemrendszere, és karaktere nem alkalmas a nehéz gyermekek neveléséhez. De súlyos hibának tűnik ezt az összetett viselkedési zavart egyszerű pedagógiai problémává silányítani.

A tagadók leginkább paranoid csoportja mesterségesen kreált betegségről beszél, melyet a gyógyszeripar nyomása hajszol. Orvosként kevés illúzióm van a gyógyszeripar manipulatív erejét illetően, mégis túlzásnak tartom e véleményt. A figyelemhiány tünetcsoportját már 1775-ben leírták (Melchior Adam Weikard), és a következő évszázadokban más-más néven rendre felbukkan (figyelemzavar, morális sérülés, minimális agykárosodás, minimális agyi működészavar, tanulási/viselkedési fogyatékosság, hiperaktivitás). A probléma tehát nem új, csak az érdeklődés középpontjába került, amit természetesen a gyógyszerlobbi is kihasznál.

Thom Hartmann szellemes megfogalmazásában a figyelemhiányos gyermek afféle nomád vadász egy földműves társadalomban. Fluktuáló, rebbenékeny figyelme tökéletesen alkalmazkodott korábbi évezredekhez, amikor vadászból pillanatok alatt préda válhatott, azonban a földművelés monoton, kimért, megfontolt munkatempójára haszontalan. Urbanizált világunk azonban éppen ellenkezőleg működik: ingerek dömpingjéből kellene kihalászni a számunkra fontos információkat - s ebben a környezetben akár hasznos is lehetne a könnyedén új fókuszt találó figyelem. A szociokulturális környezet befolyását hangsúlyozók a túlzott TV-nézés, video-játék szerepét emelik ki. Az exponenciálisan gyorsuló információs társadalom nyomását nem lehet tagadni, és a monitor-kultúra kétségtelenül más készségeknek kedvez, mint gyermekeink korábbi fejlődési közege, ahol mozgás-tapintás után verbális, majd írásos ingerek érték a fejlődő agyat. A kutatások szerint azonban a fejlődő idegrendszer alapvető "húrozása" már jóval a monitor-néző életkort megelőzően kialakul, és megalapozza a későbbi figyelemhiány jellegzetes agyműködését.

Biológiai szemléletű kutatók rendszerint hajlamosak tisztán a genetikai örökséget okolni. A figyelemhiány összetett jelensége azonban nem magyarázható egyetlen gén hibájával, helyette ma már 25-40 gén-variáció szerencsétlen kombinációját feltételezik - miközben az egész genetikai magyarázat egyre kevésbé meggyőző.

A teljes emberi génkészletet ismerjük, ezért természetesen találhatunk olyat, melynek működése összefügg a viselkedési problémával. Ilyen például egy hiperaktív gyermekekben gyakrabban található gén-variáns, ami kevésbé érzékeny dopamin receptort termel. (A csapongó, örökmozgó gyermek nem éri be annyi élménnyel, mint kortársai. Folyamatosan újabb impulzusokat hajszol, örökösen újdonságokat kerget. Az újat, és érdekeset agya dopamin felszabadulással jutalmazza.) A receptor változattal magyarázzák, hogy az élménykereső tevékenység közben kiválasztódó dopamin csak kevéssé képes jutalmazni a gyermeket, aki ezért folyamatosan újabb ingerekre vadászik. Az elméletet támogatja, hogy hasonlóan gyakori e gén-variáns a kalandsportok szerelmesei között. (Tehát bizonyos szempontból már fejben eldőlhet, hogy a kedvenc sportod az ejtőernyőzés lesz, vagy a sakk.) Az elképzelés szerint már egy molekula szintjén eldől, hogy a hiperaktív gyermek egész életében izgalmakat, aktivitást és érdekességet fog keresni. Az egyszerű dopamin-gén magyarázat ott bukik, hogy a durván hiperaktív gyermekek nagyobb része nem birtokolja a gyanúba fogott génvariánst - mégis szétzilálja környezetének idegeit. Másfelől a D4 variáns nem garancia a problémára, mert a génhordozók zömét semmiféle kóros élménykeresés nem jellemző. A hiperaktív gyermek agyában kimutathatóan változik a dopamin anyagcsere - csak éppen az nem tisztázott, hogy ez maga a probléma oka, annak véletlen kísérője, vagy éppen a következménye annak.

A genetikai elmélet adu ászát jelentik az egypetéjű iker kutatások. Különösen ama ikerpárokat szeretik vizsgálni, akik eltérő körülmények között nevelkedtek, hiszen a kutatók szerint egyetlen azonos van ezekben az ikrekben: a genetikai hozományuk. Nos, a külön nevelkedett ikerpárok között nagyon gyakori (60-80%) a figyelemhiány együttes jelentkezése (konkordancia). Azt azonban rendszerint elfelejtik említeni a kutatók, hogy a vizsgált ikrek valószínűleg még egy fontos körülményben osztoztak: az elválásukat jó eséllyel egy adoptáció okozta, melyet legtöbbször nyomorúságos magzati sors, és szerencsétlen csecsemőkor szokott megelőzni. Az adoptált gyermeknek ritkán adatik meg a korai fejlődésben alapvető érzelmi biztonság. Ha tehát a korai anya-gyermek kötődés problémájának szerepe lehet (márpedig meggyőződésem szerint fontos szerepe lehet) a figyelemhiány kialakulásában, akkor ebből bőven kijut az ikerpárnak akkor is ha együtt nevelkedtek egy zűrösebb családban, de főleg akkor, ha még szét is választották őket - és az anyát. Ez a körülmény alapjaiban aláássa az ikervizsgálatot és a rá alapozott genetikai magyarázatot.

bad-parentingVan, aki egyszerű nevelési problémának tekinti a figyelemhiányt, és hajlamos a családot kárhoztatni. Az érzelmileg sivár környezetben nevelkedett gyermekek között kimagaslóan sok figyelemhiányost találnak. A magzati illetve születés utáni hónapok valóban határtalanul fontosak a kisgyermek agyfejlődése szempontjából. A szoros anya-gyermek kapcsolat bizonyíthatóan hatással van a fejlődő agyra, és már 24 órás "anya megvonás" is kimutathatóan megingatja a biztonságos kötődést. A csecsemő egy elkerülhetetlen, rövid és jelentéktelen szeparációt is élet-halál krízisként élhet át, ha erre fogékony - például genetikai okból. A túlélésre mozgósított stressz-válasz ebben az életszakban szinte azonnal és örökre agyába vésődhet (imprint), és automatikus készséggé válik. A stressz-reakció történései pedig nagyon emlékeztetnek a figyelemhiányos agy működésére.

A fejlődő csecsemőnek még látszólag békés családi környezetben is számtalan lehetősége van érzelmi sérüléseket szenvedni. Sok várandósság feszültségekkel terhelt, és minden család hordoz olyan konfliktusokat, melyek hatással vannak a fejlődő csecsemőre - még akkor is, ha várták és igazán szeretik őt. A szülők megdolgozatlan "pszichológiai árnyékai" akkor is hatnak a gyermek fejlődésére, ha ezek nem szembetűnőek, vagy nem vesznek tudomást róluk (hiszen ezért vannak árnyékban...). A szándék nélkül átörökített (tanított) mintákért hibáztatni a családot még akkor is helytelen, ha lehet alapja. A problémás gyerekek szülei vádaskodás nélkül is éppen elég terhet cipelnek. A figyelemhiányt egyszerű nevelési hiányossággal magyarázni azért sem okos ötlet, mert a zűrös gyermekek mellett rendszerint jól funkcionáló testvérek is nevelkednek, akikre semmiféle hatást nem gyakorolnak a szülők apró-cseprő botlásai.

Megfontolandó vélemény az is, hogy a hiperaktivitásra oly' jellegzetes élmény-kereső viselkedés bizonyos értelemben az evolúciónk motorja, ezért hibát követünk el, ha csírájában fojtjuk el. A közösség szintjén akár fejlődési forrásként is tekinthetünk a figyelemhiányra - és valóban számos kreatív művész, "másként gondolkodó" mutatja a tünetcsoport jellegzetességeit. Ami azonban a népesség szintjén hasznos lehet, az egyén szintjén mégiscsak éretlen, fejlődésében elakadt agyműködést képvisel, ami megnehezíti boldogulását a közösségben.

Akármi is okozza a figyelemhiányt, egy dolog bizonyosnak látszik. A problémás gyermek agya jellegzetesen másként működik, mint a kortársaké. Mielőtt azonban beszélnénk a különbségről, tegyük a helyére a problémát: betegség egyáltalán a figyelemhiány-hiperaktivitás zavar?