Neuroterápia és biofeedback...a modern agykontroll Békéscsabán.

Blue Orange Black

Bejelentkezés, további info:
(+36)(30) 60-58-58-9

Epilepszia.

twilightA változatos tünetekkel, időnként teljes testet érintő görcsrohamokkal jelentkező epilepszia a leggyakoribb krónikus idegrendszeri betegség. Lényegében bizonyos idegsejt csoportok kórosan fokozott ritmuskeltő tevékenysége felerősödik, a provokált lassú hullámú (théta) működési ritmus fokozatosan kiterjed és átveszi az uralmat a teljes agy kisebb-nagyobb része vagy akár teljes egésze felett. A kóros lassú hullámok eluralkodásához két tényező vezethet: egyrészt egy károsodott góc valahol az agyban, mely notóriusan termeli a káros lassú théta hullámokat, a környező ép területek pedig előbb-utóbb óhatatlanul átveszik a működési ritmust. Másfelől kell hozzá egy sérülékeny, gyengén strukturált agy, ahol az ingerlékeny ideghálózat képtelen ellenállni az időszakosan fellépő "szennyező" lassú hullámoknak, és időről időre eluralkodik a minden egyéb agyműködést felülíró, rohamszerű káros együttrezgés. Az epilepszia tüneteit, fajtáit illetően e helyen utalnék egy nagyon informatív magyar weboldalra: www.epilepszia.hu.

Hogyan lett az epilepszia a neuroterápia első sikertörténete?

Történetesen éppen az epilepszia kutatása, és döbbenetes véletlenek sorozata vezetett a neuroterápia elméleti megalapozásához és első sikereihez.

1965-ben Barry Sterman phD, a Kaliforniai Sepulveda Veterans Administration Hospital lelkes alváskutatója macskákkal kezdett kísérletezni. Kérdése az volt, hogy vajon képesek vagyunk-e bármikor akarattal álomba merülni? Képesek vagyunk-e szándékosan az alvásra jellemző jellegzetes EEG hullámokat produkálni?  Képes-e a macska megtanulni saját agyhullámainak módosítását? E kérdésekre keresve a választ előbb a jó öreg pavlovi kondícionálás mintájára megtanította a macskákat egy jól bevált önjutalmazásra: ha megnyomnak egy pedált, a ketrecbe pottyan a jutalomfalat. A cicák imádták a kísérletet. Ezután apró érzékelőket csavaroztak az állatok fejére (ezt már vélhetően kevésbé imádták) pontosan a koponyatetőre, ahol az agy érző és testizmokat mozgató központjai találkoznak. A kísérlet közben az agy EEG jeleit folyamatosan monitorozták. A jutalmazás rendszerén is módosítottak: a macskák egy folyamatos hangot hallottak, és a pedál nyomogatására csak akkor érkezett jutalomfalat, ha a hang már elhallgatott. Némi felesleges nyomogatás után a cicák rájöttek, hogy amíg a hang szól, nem lesz falat - így hát kivárták a hang végét. Vajon a várakozás alatt egyfajta pihenőállapotba, alvás-szerű állapotba sülyedtek az állatok? Nos, nem: a feltételezett EEG lassulás helyett a várakozó macskák egy markáns, erős 12-15 Hz közötti orsó-jelet produkáltak, ami a nyugodt, koncentrált figyelem állapotának elektromos lenyomataként mutatkozott. Ez a speciális EEG jelenség kifejezetten az érző-mozgató agykéreg felett jellemző, és az egérlyuk előtt ugrásra készen, éberen koncentráló, de nyugalomban váró vadászt tükrözi. A hullám neve később: szenzori-motoros response (SMR) lett.

Sterman ekkor még egyet csavart a kísérleten. Rendben, hogy nem hajlandók aludni a macskák. De hajlandók e a jellegzetes SMR frekvenciát akarattal is produkálni? Technikusa fabrikált egy kezdetleges EEG szűrőt, mellyel a koponyáról elvezetett EEG görbéből kiválogatták a kérdéses 12-15 Hz frekvenciatartományt. Az éhes cicát visszapakolták a ketrecbe, ahol se pedál, se hang, se hami. Ellenben ha fél másodpercig feltűnt a változatos agyhullámok között a szenzorimotor ritmus, azonnal pottyant a falat. A következő hónapokban 10 macskát tornáztattak ily módon a falatért heti 3-4 alkalommal, és ennek eredményeként az állatok erős, és rendszeresen visszatérő SMR ritmusokat tudtak produkálni a falat érdekében. Ha hirtelen elvonták a trenírozott állatoktól az SMR ritmusra jövő falatot, akkor még markánsabban jelentkeztek a jellegzetes EEG jelek - követelve a jutalmazást. (Ez a behaviorista patkánykísérletekből jól ismert extinkció jelensége.)

Sterman az elsők között bizonyította be: az agyhullámok a klasszikus operáns kondícionálás módszerével akaratlagosan befolyásolhatók. Eredményeit 1967-ben a befolyásos Brain Research szaklapban publikálta, majd miután a kutatásnak semmi gyakorlati haszna nem látszott, szétzavarta a macskáit egerészni. Ekkor a tudománytörténetben oly' gyakori véletlenek sorozata következett, mely az egész neuroterápia megalapozásához vezetett.

1967-ben tombolt a hidegháború, és a fegyverkezési-űrkutatási-holdraszállási orosz-amerikai vetélkedő csúcsán egy problémba ütköztek. A rakéta hajtóművekben sikeresen alkalmazott üzemanyag (metilhidrazin) erősen mérgezőnek, görcskeltőnek bizonyult, és számos csúnya balesetet okozott. Az USA Védelmi Minisztériuma ezért felkért egy kutatócsoportot a hajtóanyag mérgező hatásainak vizsgálatára, majd ismét véletlenek során keresztül a felkérés Sterman-nál landolt. Barry Sterman ezért összeszedett laborja körül 50 macskát, hogy a hidrazid görcskeltő tulajdonságait tesztelje. Ennek nem nagyon örültek a macskák, köztük azok sem, akik korábban a szenzorimotor-jutalomfalat tréningen boldogan vettek részt, és társaikkal együtt őket is összefogdosták. Ráadásul jutalomfalatok helyett most hidrazid tartalmú méreg injekciókat kaptak, és figyelték a hatást. A macskák azt tették, ami várható volt: néhány perc múlva hánytak, lihegtek, csorgott a nyáluk és fájdalmasan vinnyogtak. Egy óra múlva csaknem mindegyik macska epilepsziás görcsökben rángatózott, és többségük elpusztult. De nem mindegyik. Ugyanis a 10 macska, melyeket a korábbi SMR kísérletből mentettek át, nem görcsölt. Közülük hét cica jóval később mutatott ugyan némi kisebb görcsrohamot, azonban jóval tovább ellenálltak a méregnek, három társuk pedig teljesen görcsmentes maradt, elpusztulni pedig egyik sem volt hajlandó. A hatás döbbenetes volt, és Sterman tíz évébe telt, mire alapos tudományos magyarázattal tudott szolgálni.

A 12-15 Hz közötti gyors agytevékenység az egérlyuk előtt teljes éberséggel, de nyugodtan figyelő macskát sajátja. A trenírozott macskák agya határozottan stabilabb, és ellenállóbb volt a görcsöket okozó káros lassú hullámok inváziójával szemben. A következőkben a célzott EEG vizsgálatok hamar igazolták: az érző-mozgató agykéreg felett emberben is kimutatható a szenzorimotoros hullám. Az érző-mozgató központontok nyugalmi, standby üzemmódját jelenítik meg. Fentiekből adódott a logikus kérdés: vajon a SMR ritmus trenírozása emberben is csökkenti az epilepsziás görcshajlandóságot?

Sterman laborjában véletlenül (?) dolgozott egy epilepsziás hölgy, aki azonnal elvállalta a kísérleti nyúl szerepét. Így történt, hogy Mary Fairbanks 1971-ben a neurofeedback kezelés első próbabetege és sikertörténete lett. Az akkor 23 éves számítógép kezelő hölgy minden gyógyszeres kezelés dacára 15 éve havi 2-3 alkalommal durva, eszméletvesztéssel járó generalizált nagyrohamoktól (grand mal), és számos kisebb rohamtól szenvedett. Akkurátus naplót vezetett kisebb-nagyobb görcseiről. A rendszeres rohamok rendkívüli módon korlátozták az intelligens nő életét, még jogosítványt szerezni sem volt képes, ez pedig Californiában már akkor is számkivetettséget jelentett. Természetesen azonnal ráállt a kísérletre.

A rajta kipróbált egyik első neurofeedback készülék egyszerű eszköz volt: fejére érzékelőt helyeztek, az elvezetett összetett EEG hullámból leválogatták a gyors 12-15 Hz közötti frekvenciát, és amennyiben ezt észlelte a gép, egy zöld lámpa villant fel a leány szeme előtt. Ha agya az epilepsziás görcsre jellemző lassabb hullámokat produkálta, akkor piros lámpa villant fel előtte. Először természetesen csak pillanatokra, mintegy véletlenszerűen villant fel előtte a zöld lámpa. Aztán a gyakorlások során egyre gyakrabban, egyre hosszabb ideig tudta létrehozni azt az érzést, mely a gyorsult hullámokkal együtt járt.

Fairbanks a következő három hónapban hetente kétszer egy órát gyakorolt. Rohamai hamarosan ritkulni kezdtek, és három hónap múlva gyakorlatilag rohammentessé vált. A következő három hónapot görcsroham nélkül töltötte, mely az utóbbi 15  évében példátlan volt. Egy-egy kisebb, generalizált görcs nélküli epizódja ezt követően is előfordult, azonban néhány havonta 1-1 emlékeztető gyakorlással állapota stabilizálódott, és élete gyökeresen megváltozott. A félénk és szürke kisegérből magabiztos, magára sokat adó, önbizalmat sugárzó nő lett, aki a jogosítványát is hamarosan megszerezte. Nem kis részben ez a sikertörténet indította el a neurofeedback technika, a neuroterápia gyógyászati felhasználását, s azóta már számos epilepsziás ember nyert egy jobb életminőséget, urambocsá' rohamoktól mentes életet  - a neuroterápiás tréninggel.

 Speciális megfontolások.

A neuroterápia nem minden betegre és epilepszia típusra egyformán hatásos. Azonban számos sikeres esetbeszámoló mellett egyre több tudományos igényt is kielégítő tanulmány születik a neuroterápia hatásosságáról. (Meta-analízis: Tan, 2009.) Érdemes megemlíteni, hogy ezek mindegyike a szokványos gyógyszeres kezelésre nem reagáló epilepsziás betegeken igazolt javulást. A jelenlegi gyakorlat szerint az epilepszia jelenleg is elsősorban gyógyszeres kezelést igényel, és a neuroterápia szerepe másodlagos javulást hozhat. A gyógyszerek elhagyása önmagában is görcskeltő hatású, a hozzászokás miatt. Ezért az epilepsziás beteg kezelése, és a gyógyszerelés változtatása csak a gondozó neurológus beleegyezése és felügyelete mellett javasolt. Miután azonban a neuroterápiának érdemi mellékhatása nincs, és nagy  lehet a várható életminőség-nyeremény, gyakorlatilag semmi nem szól egy kezelési próbálkozás ellen.